Erő kontra erő - 14-15-16-17. oldalak - A VÉGSŐ SEMMI ÉS MINDEN

Szép napot kívánok Mindenkinek!

„Azért szerettem volna egyszerű ember lenni, mert már ez az egyszerűség is az isteniség egy kifejezésmódja, s mert az ember valódi énjének igazsága a mindennapi élet ösvényén járva fedezhető fel. Nem kell más, csak annyi, hogy az ember törődéssel és kedvességgel éljen. A többire úgyis időben fény derül. A hétköznapi nem különbözik Istentől.”

…írja Hawkins Bevezetőjében, a 14. oldalon.

S vajon, miért is hittünk mást? A mai ember teljesen eltávolodott ettől…miért nem jó a hétköznapi, vajon miért vágyik mindenki úgy „lehagyni” a másikat, kiemelkedni, mindenkitől „különbet” képviselni, s nem látni meg az azonosat, hogy különböző utakon ugyan, de valószínűleg ugyanoda fogunk kilyukadni…

Gyermekkorom óta szenvedek a direkt közösségtől, és imádom az életnek azt az aspektusát, hogy a kellő időben azokkal találkozom, akikkel kell, s ha nem kell, akkor így jó. Egész életemben arra vágytam, amit ma már szégyenérzet nélkül élek, és nem átalkodom élvezni is: a totális hétköznapi életet. És emellett még meditálnom sem kell, eleve az öröm mindenben való meglátása, belevitele megadja ezt a meditatív hátteret.

Természetesen kinek hogy…ami nekem beválik, másnak lehet, hogy nem….

Persze nem kell remeteként se élni, de a mai világ ingerekkel való túlterheltsége is eltávolít a középponttól.

Váltottam, a korábbi hitrendszer szerint fontosnak hitt dolgok megszerzése után rájöttem, azok java része nem boldogít, nem fontos, s ma már egy egyszerű reggeli elfogyasztása, egy ebéd főzése a páromnak, egy séta a környékünkön többet ad, mint bármilyen shoppingtúra, készétel hangos, tömött helyeken…de ne tagadjuk a múltat. Azon át vezetett idáig az út, „aki dudás akar lenni” ugye, mondja a magyar. Ezt életünk legtöbb területére át tudjuk ültetni, s egyből értékelni fogjuk mindazt amin át kellett mennünk, és azt is, ahová eljutottunk. Így könnyebben meg is értjük azon embertársainkat vagy akár rokonainkat, családunkat, akik nem így vélekednek.

A hála és a felelősségvállalás – hogy ti. életünket mi magunk teremtjük megéléseinkkel - ebben is nagy segítség tud lenni.

„A JELENLÉT csöndes, és a lelki béke olyan állapotát közvetíti, ami maga a tér, ahol és ami által minden létezik és tapasztal. Végtelenül szelíd, ugyanakkor olyan is, mint a szikla. Általa minden félelem megszűnik. A spirituális öröm csendesen, megmagyarázhatatlan extázisban jelentkezik, s mivel az idő érzete megszűnik, nincs aggódás, sem megbánás, sem fájdalom, sem várakozás, az öröm forrása véget nem érő és mindenütt jelen való. Nincs sem kezdet, sem vég. Így aztán nincs veszteségérzés, gyász vagy vágy sem, semmit  sem kell tenni, máris minden teljes és tökéletes.”

Nos, amikor ezt megértettem, hihetetlen gyógyuláson ment át az egész életfelfogásom. Hangsúlyozom: az életem ugyanaz maradt, csak másképp tekintettem rá. Ezt a KINYILATKOZTATÁS nevű blogposztban kifejtettem, nem ismétlem. Igaz, előtte azt hittem, sokat kell tenni ezért, de mikor épp abbahagytam a „tevést” és beállt a csönd, akkor ért el ez a kegyelmes és könyörületes érzés.

Mert mi a meditáció: megfigyeled a gondolataidat, ahogy jönnek mennek, de nem ragadsz bele, nem tulajdonítasz nekik jelentőséget (sőt egy idő után meg is világosodik, hogy sokszor a gondolataimat és az érzelmeimet nem is én teremtettem, hanem valaki más, esetleg a csoporttudatosságból vettem át vagy a környezetemből, csak én vagyok a kivezető csatorna).

Ennek a megfigyelésnek „jelentőség nem tulajdonításnak”, elfogadásnak a folytán egy idő után kezd elcsendesedni az elme. Pontosan azért, mert hagyod a gondolatoknak, hogy legyenek, de nem reagálsz. Ha harcolnál ellenük, azzal biztosítanád a hamis egónak a jelentőségét, és ezért egyre erősebb lenne. De így szépen megnyugszik. Mint egy vadlovat, "betöröd", de nem erőszakkal, hanem éppen türelemmel. Ezután legjobb társad lesz, ahogy Weöres Sándor írja:

Amikor beáll ez az állapot, automatikusan megnyilvánul a Jelenlét, a többi tulajdonsággal együtt, amit fentebb Hawkins említett.

Csakhogy! Egy idő után nincs szükség meditációra, hogy ezt az állapotot elérd, vagy legalábbis jóval ritkábban, hiszen a Jelenlét megszilárdul, beleviszed a mindennapokba, és nem kell különösebb szertartás, hogy meditatíve élj.

Itt egy videó, amit tegnap találtam a témában, hogy ma már rendelkezésünkre áll a kifejezési mód, így az emberek felé is egyre könnyebb kommunikálni, hogy a JELENLÉT eléréséhez tulajdonképp nem kell csinálni semmit, sőt, főleg a SEMMIT kell csinálni, gyakorolni a „nemcselekvést” (ami nem azt jelenti, hogy nem dolgozol, hanem azt, hogy nem gondolkozol, csak a szavak olyan korlátozottak számunkra, hogy ezt a magyar kifejezést találták ki erre. A „nemcselekvés” az, hogy azt, amit teszel, nem magadnak tulajdonítod, hanem az ERŐ (Isten) nyilvánítja ki magát általad és munkád által, Ő cselekszik).

www.youtube.com/watch?v=EjFOa26XHrY

Saját további érzéseiről, érzeteiről, megtapasztalásáról így nyilatkozik (a 14. oldal maradékát begépelem, a könyvet pedig alább belinkelem itt, valamint a Facebook-platformon, ebből el tudjátok olvasni a 15-16-17. oldalakat, mert nagyon fontos látni, hogy az ő tapasztalatai sem voltak mentesek olyan hétköznapi érzelmektől, mint például a félelem. Így jobban el tudjuk hinni, hogy akár mi is képesek vagyunk rá, mert ettől olyan emberi. És megláthatjuk, hogy pontosan ezek a különbségek az emberi és az Isteni minőségek között: az emberi tudat hajlamos a visszaesésre, míg az Isteni sziklaszilárd mégis könyörületes):

„Amikor megáll az idő, a problémák eltűnnek, hisz azok csupán az észlelési pont termékei. Ahogy a JELENLÉT válik uralkodóvá, nincs többé azonosulás a testtel vagy az elmével. Ha elnémul az elme, az „én vagyok” gondolata is eltűnik, és a TISZTA TUDATOSSÁG ragyogása világítja meg azt, ami az ember volt, van és lesz, túl minden világon és az univerzumon, túl az időn, ezért kezdet és vég nélküli.

Az emberek azon töprengenek, hogyan érhető el ez a tudati állapot. Én csupán a saját tapasztalatomat oszthatom meg, s azt is megjegyzem, hogy csak kevesen tudnak majd követni, habár a lépések nagyon egyszerűek. Először is intenzíven vágytam rá, hogy elérjem ezt az állapotot, ezután jött az önfegyelmezés azért, hogy cselekedeteimet az állandó és egyetemes szelídség és megbocsátás vezérelje kivétel nélkül minden esetben, mert az embernek mindennel szemben, még a saját énjével és gondolataival is könyörületesnek kell lennie, majd ezt követte a hajlandóság, hogy a vágyaimat felfüggesszem, és életem minden pillanatában lemondjak a személyes akaratról.”

Vagy az egész könyv itt:

fenyut.files.wordpress.com/2012/06/d-h_ero_vs_ero.pdf

…úgy érzem, én most pont abban a Hawkins által is említett félelmetes állapotban, a bizonyos Semmi-ben, vagy annak határán állok, ami valóban nem könnyű érzés. Mintha ezt a blogot is azért kezdtem volna el, hogy a környezetem szerinti „agymosás ahogy gondolkodom”, és „szép lehetsz de okos nem”-től való félelmeimet kiéljem, és igenis bizonyítsam, hogy vannak társaim, és igenis ÉN IS VAGYOK…(ebben a kifejezésben is mennyi rejtett jelentést találok: Isten, Is Te, Isvara). (További félreértések elkerülése végett nem Isten-nek képzelem magam, hanem Isten-ben érzem magam...Nem a Mának élek, hanem a Má-ban...minőségi különbségek.)

…és hihetetlenül hálás vagyok Hawkinsnak ezért a műért, és gratulálok méltán kapott elismeréséért, mert épp ezen a ponton éreztem úgy, hogy írni se tudok, sőt eddig se én írtam, és vajon mit mondhatnék még, mert lassan elfogynak a szavak…ezért jól jött, hogy bemásolhattam ide a könyv oldalait :)

Remélem, egy idő után ebből az állapotból tovább tudok lendülni, habár azt írja, "az utolsó lépést tehát Isten egyedül teszi meg".

Egyébként annyit még hozzá tudok fűzni, hogy a napokban jött egy érzés, hogy ezt a kört én már valaha végigjártam…nagyon érdekes, mondom: „Engedjük meg ezt, és be fog ugrani, mikor és hol”…(habár volt, aki azt mondta, ezt a megtapasztalást én már "előző életemben" megalapoztam…balzsam a léleknek, és jó lenne hinni ebben, de nem álltam meg ennél a kijelentésnél. Vagy így van, vagy nem.)

Szóval engedtem, hogy az érzés, hogy már egyszer hasonlóval, mint amiről ez a könyv ír, már találkoztam…és akkor beugrott, percek-órák (nem tudom) kérdése volt az egész:

2006-ban kezdődött nálam egy fokozatos újraeszmélés, részt vettem két kineziológiai tanfolyamon, de valahogy újra a leszégyenített diák lettem itt is, és nem folytattam…ma már tudom, honnan a minta egyezés: éppen a jóga - de inkább „a fiatalabb akinek önálló küldetése már hamar megnyilvánul és ez üldözendő” "szép lehetek de okos nem", "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek" - szerep miatt leszégyenített gyermek kezdett ébredezni bennem…(manapság már tudom, hogy ezt a mintát egész életemben sikerült önsorsrontásra felhasználni). Szóval 2006-ban a kineziológia tanfolyamok után vásároltam egy könyvet, amely jógafilozófiával foglalkozik, ennek elolvasása után még jó időnek el kellett telnie, mire fel tudtam a letapadt, lehorgonyzó hitrendszereket oldani magamban - úgy látom egész jól, mert merem magam hétköznapi emberként Hawkinshoz mérni :D (csak a legnagyobbakat érdemes követni ;) -, de tény, hogy ez volt az egyik rajtkő…és nézzétek csak, mi a címe, egy picit kapcsolatban van az Erővel ;)

Nagyon érdekes érzés volt, mikor ez beugrott. Mintha megtettem volna egy kört, vagy korábban megelőztem volna saját magamat (ez utóbbi érzéssel is sokat találkozom). Furcsa volt, de-ja-vu szerű. Úgy éreztem, most már tudatosan folytathatom, hisz az életemet végig ilyen és ehhez hasonló jelek vezették, de most már jobban tudok ezekre rátekinteni, mintegy felülről…picit szomorú is voltam, hogy ennyi időt vesztegettem arra, hogy mások mit tartanak erről, és sokáig rosszul éreztem magam a megkülönböztetések miatt. De meg is nyugodtam, hogy igen, akkor erre visz az út tovább…

A napokban olvastam egy idézetet, hogy a vágyak nem mindig a célt jelölik ki, hanem van, hogy csak meghatározzák az irányt.

Azóta már én sem jógázom, ahogy Hawkins is elhagyta a gyakorlatokat, mikor sikerült megtartania a JELENLÉTET a mindennapokban. De milyen jó, hogy megtettem, és legyőztem korábbi - szorongó gyermek - önmagamat.

Vajon mit mondhatnék még? Kövessétek az álmaitokat, vágyaitok nem elnyomandó, hanem követendő jelek, merre menne szívesen a lélek. Ma - a lehetségesség korában - már nem kell előre lemondanunk, mikor vágyunk beteljesíti célját, úgyis önként tesszük meg ezt :)

Rengeteget olvastam, s úgy érzem, semmit sem tudok, pedig azért kezdtem el, mert mindent tudni szerettem volna. 

De ahhoz nem olvasni kell, elég "csak" Jelen lenni :D, ami a mai bonyolultságra éhes világban nem könnyű, mert jóval egyszerűbb, mint hinnéd... 

Mégis minden eddiginél jobban érzem magamat. Megszűntek a kavargó, zűr-zavaros gondolatok.

Ez lenne az a bizonyos „boldogok a lelki szegények” állapot?

Vajon mi a boldogság? Az eufória?

Vagy Öröm?

Béke?

Nekem most egy egyhegyű, egy-ügyű állapot, hogy „bármerre is visz a vonat”, ezt a tiszta jelenlétet meg tudjam tartani. Ha ez volna a SEMMI, akkor ez minden eddiginél jobb. 

Tudjátok, van az a vicc: - Hogy vagy? Sehogy? Mi újság? Semmi?...ez nem is áll olyan távol az igazságtól ;)

Ez MINDEN.

Szeretettel: Andi